Az ing [antikvár]

Előszó: Reggel felébredtem, s egyből arra gondoltam, megbetegedtem. Nem éreztem, hanem gondoltam. A gondolat pontosan olyan volt, mint amikor felébredsz a szünidő első napján, amit annyira vártál. Felébredsz, s arra gondolsz: „Miért nem vagyok vidám, miért nem örülök, hol van a várva várt boldogság? Biztosan megbetegedtem." Ügy ébredtem fel, mint akit bekapcsoltak. Nem rezzentem össze, nem nyújtózkodtam, nem adtam ki semmilyen hangot, csak kinyitottam a szemem. Pontosabban a fél szemem, a másik a párnához volt szorítva. És elkezdtem hallani is. És láttam és hallottam. Láttam a párna csücskét, a párnahuzat szövetét, nagyon-nagyon közel a nyitott szememhez. Alig világította meg a párnát a kékes fény. Korai téli reggel volt, még egészen sötét, de az ablakon beszűrődött a város megszokott reggeli kékes fénye - az utcai lámpák fehér fénye elkeveredett a szemközti ház és a mi házunk már felkapcsolt lámpáinak sárga fényével. Valamiért ez a fény mindig kékes, ami este kellemes, reggel viszont elviselhetetlen. Sok hangot hallottam. A város hangjait. Hatalmas város. Persze, nem az egész várost hallottam, s ezek nem a városi lüktetés zajai voltak, még csak nem is az ébredő városé - a város már rég felébredt Hallottam, 5