Az ősi küldött I. [antikvár]

Részlet: Magányosan jött. Nem szeretett csapatosan járni, a szolgáit pedig hátraparancsolta. Mióta hazafelé fordította a lova fejét, így vágott át sok idegen országon. Maga védelmére nem küldött előre senkit. Fegyverhordozója a vén Vutuk és csatlósa Pünkösd, mindig csak a nyomát követte. Most is mögötte csörtetett az ügetésük s hol elveszett, hol megkerült és megint kísérte, mint tegnap és azelőtt, olyan régtől fogva, hogy már nem lehetett tudni, mióta tart ez így. Az út nyúlt és folytatódott és reggel mindig újra kezdődött ha este elfogyott. A hegyek és a völgyek is mindig újra kezdődtek. A lovas hol fenn volt a havas gerinceken, hol lenn volt a mészfehér szorosok fenekén. Néha még a legörgő kis kövek neszelése is hallatszott a véghetetlen csendben, néha vad zúgások bömböltek fel a mélyből és az ütköző vizek mennydörgésében alig értették egymás szavát az emberek. Előttük a meredeken el-eltűnt a lovas a vonuló felhőkben. Mire megint látszott a hirtelen kisütő sárga fényben, nagyra nőtt az árnyéka a sziklafalon s a kopj ás karcsú árnyék néma haladása mutatta az utat.