Az utolsó fehér ember [antikvár]

Egy Anders nevű fehér bőrű ember egy reggel arra ébredt, hogy tagadhatatlanul mélybarnává vált. Lassan, fokozatosan kezdett eljutni erre a felismerésre, majd egyik pillanatról a másikra ráeszmélt a dologra: először, amikor a telefonjáért nyúlt, csak úgy érezte, mintha a kora reggeli fény valami furcsát művelne az alkarja színével, aztán összerezzent, mert egy pillanatra meg volt győződve arról, hogy van mellette valaki az ágyban, egy sötétebb bőrű férfi, de bármilyen ijesztő volt is a gondolat, ez nyilvánvalóan lehetetlen volt, és Anders megnyugodva tapasztalta, hogy a másik személy, aki vele együtt mozdul, valójában nem egy személy, azaz nem egy másik személy, hanem ő maga, Anders, és elárasztotta a megkönnyebbülés, hiszen ha csupán képzelte azt, hogy valaki más is van az ágyában, akkor nyilván a színe megváltozása is csak valami trükk volt, valami optikai csalódás, vagy egy, az álmok és az ébrenlét közti, bizonytalan átmeneti térben született mentális képződmény, csakhogy eddigre már a kezében volt a telefonja, és megfordította