Az utolsó nagyhercegnő [antikvár]

ELŐHANG 1907. november Sándor-palota Nyugtalanító csend honolt Mama füsttől és híresztelésektől sűrű levegőjű szalonjában, annak ellenére, hogy kisebb tömeg várakozott már benne. Két lakáj állt készenlétben a kettős szárnyú ajtónál a márványfal előtt, ragyogóan fényes libériában. Olga nénikéi és bácsikái az óriás ablakok előtt gyülekezve várták a hajnalt, a rubintcsillár véres árnyakat mázolt a parkettre. Olga fájdalmas kiáltozást hallott, a folyosón pedig kétségbeesett szívének zaklatott ütemét visszhangozva sietős léptek dobogtak. Összerezzent, szerette volna valamivel elnyomni a zajt. Olga néni, aki a kandalló előtt ült, mondatát félbehagyva elhallgatott, és Kszenyija néni kezét szorongatva várta, hogy elüljön a lárma. Szandro bácsi, aki két karjával átölelte Tatyjanát és Mariját, és egy mesekönyvből olvasott fel nekik, szemét erősen összeszorította, arca elsötétült; Anasztaszija pedig, aki a szőnyegen játszott egy kupac építőkockával, félénken feltekintett, és pufók kezecskéjével hátrasimította arcába hulló fürtjeit. Bár csak hatéves volt, mintha ő is megértette volna öccsük kiáltozásának jelentőségét.