Bánat és öröm [antikvár]

Egy esküvői fogadáson, nem sokkal a sajátunk után, Patrick után furakodtam a tömegben egy nőhöz, aki magában ácsorgott. Patrick ugyanis úgy vélte, ahelyett, hogy ötpercenként rásandítok és magamban sajnálkozom, inkább menjek oda hozzá és dicsérjem meg a kalapját. - Akkor is, ha nem tetszik? - Persze hogy, Martha - mondta. - Neked soha semmi nem tetszik. Na, gyere! A nő épp beleharapott egy partifalatkába, amit nem sokkal azelőtt vett el a pincértől, és akkor döbbent rá, hogy nem fogja tudni lenyelni, amikor meglátott minket. Lehajtotta a fejét, és az üres pohara meg némi koktélszalvéta-ellátmány segítségével próbálta leplezni abbéli igyekezetét, hogy az egész falatot eltüntesse - aztán belátta a próbálkozás hiábavalóságát. Bár Patrick jól elnyújtotta a bemutatkozást, a nő válaszából egy szót sem értettünk. Annyira zavarban volt, hogy sietve beszélni kezdtem, mintha egyetlen percet kaptam volna a női kalapdivat átfogó ismertetésére. A nő hevesen bólogatott, és amint meg tudott szólalni, megkérdezte, hol lakunk, mivel foglalkozunk, és hogy jól gondolja-e, hogy házasok vagyunk, és vajon mióta, és hogy ismerkedtünk meg -a kérdések mennyisége és sebessége nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet a félig rágott falatkáról, ami a nyitott tenyerében fekvő zsíros szalvétán hevert. Miközben válaszoltam, lopva körülnézett, hogyan is szabadulhatna meg tőle, aztán a mondandóm végén megjegyezte, nem biztos, hogy érti, mire gondolok azzal, hogy tulajdonképpen nem is volt olyan, hogy Patrick meg én meg-