Becsület és kötelesség 1-2. [antikvár]

Húsvétvasárnap, 1994. Eljött az a nap - sosem gondoltam, hogy el fog jönni -, amikor elkezdtem írni életem történetét. A férjem, a fiam, a barátok és mások bizony sokáig próbáltak rábeszélni, de én mindig azt feleltem: "Annyi könyvet írtak már a második világháború ezen időszakáról, minek még egy? És ne feledjétek, nem vagyok író." Ám mindinkább megerősödött bennem ez ügyben is a felelősségérzet, elsősorban a családom, legkivált pedig öt unokám és egyre szaporodó dédunokáim iránt. Amikor felébred majd az érdeklődésük, ki mondhatja el nekik az igazságot, és hogyan tudnak majd különbséget tenni igazság és hazugság között? Annyi politikai irányzat és gyűlölet ihlette valótlanságot vetettek már papírra hazámról és különösen a Horthy család tagjairól. Ma már én vagyok az egyetlen élő tanúja azoknak az utolsó esztendőknek, kivált pedig a végső, drámai napoknak a budapesti királyi palotában. Még az a kevés is, amit elmondhatok, némi értéket képviselhet az igazságot kereső történészek számára.