Casanova hazatér [antikvár]

Részlet a könyvből: "Életének ötvenharmadik évében, amikor már rég nem az ifjúság kalandos kedve, hanem a közelgő öregség nyugtalansága űzte a világon keresztül-kasul, Casanova lelkében oly erős honvágy ébredt szülővárosa, Velence után, hogy hasonlóan a madárhoz, amely a szellős magasságokból lejjebb s lejjebb száll meghalni, lassan közeledni kezdett a város felé, mindig szűkebb körökben keringve körülötte. Száműzetésének utolsó tíz évében már többször kérelmezte a Magas Tanácsnál, hogy engedjék meg neki a hazatérést; de míg azelőtt az ilyen kérvények fogalmazásában, melyekben egyébként mester volt, dac és önfejűség s néha a munka keserű gyönyöre vezette tollát, egy idő óta mindinkább fájdalmas vágyakozás s igaz megbánás csengett ki csaknem alázatosan könyörgő szavaiból. Úgy hitte, annál is biztosabban számíthat meghallgatásra, mivel ifjúságának bűnei, amelyek közül különben nem is neveletlenkedései, kötekedései és tréfás szélhámoskodásai, hanem szabadgondolkodása volt a legkevésbé megbocsátható a velencei tanácsurak szemében, már-már feledésbe merültek, s a nevéhez fűződő minden más szóbeszédet az ólomkamrákból való csodálatos szökése homályosított el, szökés, amelynek történetével királyi udvaroknál, nemesi kastélyokban, polgárok asztala mellet s a rossz hírű házakban is már annyi sikert aratott. Előkelő pártfogóinak Mantuába érkező levelei, hol már két hónap óta tartózkodott, szintén azt a reményt keltették a belső tüzét s külső fényét vesztő kalandorban, hogy sorsa rövidesen jobbra fordul."