Csábító évek [antikvár]

Mindig úgy éreztem, hogy ezt a sorozatot kifejezetten a magam örömére írom. Már régen akartam írni egy trilógiát, mert egy regény befejezésében az a legrosszabb, hogy el kell válnunk a szereplőktől. Arra gondoltam, ezt nem kellene megtennem, ha még két könyvben folytathatnám a történetet. És csodálatos volt megteremteni ezeket a szereplőket, és figyelni, amint szerelmesek lesznek, összeházasodnak, aztán megszületnek a babák, akik két kötettel később már a saját jogukon válnak főszereplőkké. Szerettem, ahogy a család növekedett, a történettel együtt, és hogy egy apró döntés az első kötetben miként vezethetett egy rendkívül fontos eseményhez a másodikban, sőt még a harmadikban is. Élveztem a különböző generációk egymásba gubancolódó szálait és a családfa összevissza kihajtó ágait. Élveztem a hosszú időtartamot, amelyet átfoghatott a történet: a Lyttonok az Edward-kori vendégségekből eljutottak London nyomornegyedeibe, belekeveredtek a szüfrazsett mozgalomba, élvezettel vetették bele magukat a lázas húszas-harmincas évek felfokozott élvezeteibe, két világháborúban harcoltak, menekültek a háború sújtotta Franciaországból, és eközben sikerre vitték a könyvkiadójukat az Atlanti-óceán mindkét partján. Végtelenül szerettem a Lytton családot. Természetesen elsősorban Lady Celia Lyttont, ezt a nehéz természetű, zsarnoki, csodálatos matriarchát, a szeretőit, a gyerekeit, és legnagyobb szerelmét, a könyvkiadót. Nem érzem úgy, hogy én teremtettem Lady Celiát. Ő már ott volt, és várt rám, hogy írjak róla. Elvarázsolt az első pillanattól kezdve, amikor mint fiatal lánnyal találkoztam vele, az utolsóig, amikor már dédnagymama volt. Szerencsére, ha túlságosan hiányozna, kézbe vehetem valamelyik könyvet, és újból felfedezhetem őt magamnak. Amint, remélem, talán önök is teszik majd.