Előjáték [antikvár]

Szél fúj a keskeny sikátorban, söpri maga előtt a havat. A Duna szürke a havazásban, mint egy mozdulatlan ólommező. A gellérthegyi erődítmény vastag fala körül meztelen ágakkal, megsötétedett derékkal hajlanak a fák, a szél fehér boszorkánya szánkázik lefelé a meredek, bütykös sziklákon. A betemetett utcák partjain, a fákon, a hó fehér madara ül kövéren és türelmetlenül. A kavargó havas ítéletből kiugrik néha a szulpiciánus nővérek zömök, kupak-fedeles egyháza, leveti róla takaróit a förgeteg és magasba csapja fölüle a havat. A testes, omló kerítésre száraz vadszőlő kúszott; göcsörtös hálóján gyöngyszemekkel teleszórt fagyos fátyol csillog. Bent a halavány, lámpás udvaron derékig merülnek a kopasz ecetfák és a Szűzanya fekete, aprótetős szobra. Vijjognak a kürtők a szűk, egylélek-széles sikátorban a klastrom mellett. A messzi házak tűzfalai szakállasok, akár vadul benőtt arcú koldusok és a templom bádogereszén egymásba kapaszkodnak a jégcsapok szikrázó cethal-fogai. Öregkisasszony törtet a hóban, fehéren, becukrozva. Elhagyja a Dunát, a csillapodottabb Serfőző-közön hessegeti magától a nehéz idő zúzmarás darázs-hadait. Mély pincéből piros kocsmafény rikolt ki és nyikorgó muzsika csap elő, mint tűzhelyből a falánk láng. A ferde tetőkről szakadoz nagy falatokban a tornyos hó.