Emlékeim egy fürdőhelyről [antikvár]

Részlet: „Ernő, el kéne mennünk Berekbe." Anyám bábaasszony volt a Békés megyei Bucsa községben, apám pedig asztalos az ottani gépállomáson. (Szókratész szülei rendelkeztek az enyéimmel azonos szakmával. Rossz ómen: fiuk méregpohárral kényszerült véget vetni életének.) A negyvenes évek végén, s az ötvenes évek első felében a település lélekszáma, ha a külterületeket (Cserepesmajort, Jenőmajort, Hosszúhátat, Perjést, Görbeszigetet, Barnaszigetet, Kertészszigetet, Kis-Bucsát, Bekefalvát, Kiritót és Akasztót) is hozzávesszük, közelítette a hatezret. Nem volt televízió (házimozi), elemmel vagy akkumulátorral működő telepes rádió is csak imitt-amott. (A villanyt csak ezerkilencszázötven őszén vezették községünkbe.) Sem a férfiaknak, sem a nőknek - eltekintve a ritka kivételektől — alig volt fogalmuk arról, mi is az a fogamzásgátlás. Nem volt hiány gyermekáldásban. Hat-hét lurkó után anyám próbálta felvilágosítani az asszonyokat - látva a családok nyomorúságát -, mire vigyázzanak, hogy újra meg újra teherbe ne essenek. Mit csináljak, Pappné asszony, ha az uram gatyaszára hozzám ér, én már meg is estem - mondta valaki fejét ingató anyámnak. Nem csoda hát, hogy szinte minden éjjel zörgettek házunk utcai ablakán, és szüléshez hívták a bába nénit. Ha esett, ha fújt, mennie kellett. Távolságtól s évszakoktól függően: kordé, lovaskocsi, szánkó. Helyben, siettetve gyalog. Napközben füröszteni járt, és tanácsokkal látta el a gyermekágyasokat. A mindennapos-éjszakás túlhajszoltságtól szívnagyobbodást, lábszári érszűkületet, s a sok fagyoskodástól ízületi gyulladást és reumát kapott. Az asztalos mesterség sem volt kockázatmentesebb. Egész nap tal-