Bővebb ismertető
Szív és lélek van V. Szita Veronika írásaiban. Jóllehet sorsa miatt keserű és kiábrándult is lehetne, az artikulált beszéd helyett néha akár üvölthetne is a fájdalomtól. Ő azonban csöndben, kitartóan teszi a dolgát, s eközben szomorúan vidám és vidáman szomorú történeteket formál abból az életanyagból, amit úgymond a napok hordalékának szoktunk nevezni. Önsajnálat és önámítás nélküli illúziótlanság, a megpróbáltatásokon és viszontagságokon fölülemelkedő fegyelmezettség és irigylésre méltó lélekderű szervezi és alakítja a történetek világát. A sötét árnyakkal viaskodó elégikusságtól az idillikus minőséggel érintkező derűs látásmódig, a lírai részvéttől a csillámló játékosságig sokféle hangnem színezi a történetek partitúráját. Olyan szerző, aki egész lényével és emberi tartásával is hitelesíti a művekben megjelenő gondolati-erkölcsi tartalmakat. V. Szita Veronika - manapság már-már unikumszámba menő kivételként - a gyermekkori tisztaság értéktöbbletével gazdagítja, a hajdani romlatlanság látás- és érzékelés világával működteti elbeszélői horizontját. Ez annyit tesz, hogy a sokat tapasztalt családanya élő és eleven kapcsolatot tart valamikori önmagával, kislánykori énjét egy pillanatra sem felejti el. Jól tudván azt, hogy „ami volt, az van nagyon". Miközben az egykori gyermek csodákra fogékony szemével képes nézni és lát(tat)ni, a hajdan volt világ tükörcserepei között botladozva jelenbeli adottságát, szerepét, lehetőségét is reálisan, pontosan érzékeli.