És ne vigy minket a kísértésbe... [antikvár]

Részlet a könyvből: Sötétséggel és pokoli, száraz forrósággal zsúfolt júliusi éjszaka volt. Egy szúnyog sem mozdult a levegőben. A bokrok és fák ájultan álltak az országút mellett. A porban és hőségben szinte égett az ember torka, nyelve odatapadt a szájpadlásához, a tüdő elfulladva nyelte a levegőt, a szív izmai ellágyultak és a halántékon nyugtalanul kalapált a két ütőér. Két, vagy három perccel mulhatott éjfél. A soffőr még Gödöllőn, az Erzsébet-park bejárata előtt egy pillantást vetett a szereléktábla órájára. Akkor pontosan éjfél volt. Most már bent járt a Koronaerdőben, talán ötszáz méternyire lehetett a mogyoródi útelágazás kanyarulatától; az Erzsébet-park mintegy három kilométernyire volt a háta mögött. Hatvan-hetven kilométeres tempóban haladt, tehát két, vagy három perccel múlhatott éjfél. A soffőr agya kábultan idézgette a park bejáratának képét és az óramutatók emlékét. Testét már egészen megmérgezte a fáradtság. A szemét mozgató izmok ahhoz is lusták voltak, hogy a szemgolyót kissé balra fordítsák, az óra felé, amely félméternyire volt tőle és amelyről számítgatás nélkül is pontosan megállapíthatta volna, hogy mennyi az idő...