Forrongó Magyarország [antikvár]

Bevallom: nem szivesen engedtem annak a felhivásnak, hogy a memoárirodalom hullámzó áradatát a magam visszaemlékezéseivel is megduzzasszam. Valami benső ellenállást kellett előbb leküzdenem, ami főként nyilván abból táplálkozott, hogy javarészt kellemetlen emlékek felidézésének a feladatát kellett vállalnom. De hosszu ideig volt egy másik, lappangva gátló gondolatom is, A legutóbbi négy-öt év óriási jelentőségű események ideje volt a történelem nézőpontjából, de sajnos: más a visszapillantó történelem és más a vele élő kortárs szempontja. Ha egy kissé cinikusan akarnám ezt a gondolatomat megfogalmazni, azt mondanám: nem jó, ha az ember nagy idők tanuja; nem jó a nagy idők eseményeit személyesen végigélni, jobb azokat a személytelen történelem lapjairól megismerni. Milyen gyönyörüséget is lelhetne vájjon - kérdeztem magamtól - Rubens vagy Tizian remekmüveiben az, aki orrhegynyi távolságból nézné őket? És hogyan találjunk gyönyörűséget viharos korunk eseményeiben, mi, akik még csak ilyen távolságról nézzük azokat? Minek irjunk sietve memoárokat róluk, holott azok voltaképpen csak ilyen arasznyi távolságról való szemlélődést jelenthetnek, bárki bármily magas helyről szemlélődhetett is? És - éppen nekünk, szocialistáknak - nem az volna-e inkább a legfőbb teendőnk, hogy már a mai kor emberét kiragadjuk ebből a közelről való szemlélődésből és beigazitsuk tekintetét a történelmi távlat széppé hamisitó perspektiváira? Hiszen ezzel tulajdonképpen még jót is teszünk vele: mindazért, amit "kortárs" gyanánt elszenved, kárpótoljuk azzal, hogy előre érzékeltetjük vele későbbi korok rajta nyugvó, tiszteletteljes és irigy pillantását!...