Fülemüle [antikvár]

EGY 1995. április 9. Az oregoni partvidék Ha e hosszú élet során megtanultam valamit, az így szól: a szerelemben felfedezzük azt, akivé válni akarunk, a háborúban felfedezzük azt, akik vagyunk. A mai fiatalok mindenkiről tudni akarnak mindent. Úgy gondolják, ha beszélnek egy problémáról, az attól meg is oldódik. Jómagam egy csendesebb generációból származom. Mi még értjük a felejtés értékét, az újrafelfedezés vonzerejét. Az utóbbi időben mégis minduntalan azon kapom magam, hogy a háborún és a múlton jár az eszem, meg az embereken, akiket elveszítettem. Elveszítettem. Ez úgy hangzik, mintha véletlenül rossz helyre tettem volna a szeretteimet; máshová, mint ahová tartoznak, aztán pedig elfordultam volna, mert túlságosan összezavarodtam ahhoz, hogy visszamenjek értük. Nem vesztek el. És nem is kerültek jobb helyre. Egyszerűen elmentek. Miközben az életem a végéhez közeledik, tudom, hogy a gyász, csakúgy, mint a megbánás, lerakódik a DNS-ünkben, és örökre a részünkké válik.