Giarion/A vér/Dr. Pokol/A smaragd és egyéb elbeszélések [antikvár]

Részlet a könyvből: Giarion: Azt hitte az ember, hogy a föld alól jön a korgó, mély hang. Kellemetlenül recsegett, barátságtalan és bántó volt. Hanem erről maga a hang tulajdonosa sem tehetett, akit csodálatosképpen Giarionnak neveztek el. Alacsony, csontos termetén a ruha, amit több számmal nagyobbra szabtak, csakúgy lógott. Nem volt ebben semmi különös, mert ezen a hegyes vidéken csupa ilyen bőrnadrágos talján embert látni. Görbének látszik mindnek a lába, mert térdben egészen kipuposodik a nadrág, mint a zarándoké, aki életének nagy részét letérdeli és elimádkozza. Giarion ugyan nem szokott imádkozni. Ezt mindig másokra hagyja. Különösen most, mikor a nagy háború miatt elfogyott a bora és ráfanyalodott a golyvanövesztő meszes hegyi vizre. Mindig felgerjedve gondolt az okra, ami miatt a bora elfogyott. Azok a katonák! Itták mint a vizet, amig volt. Giarionnak már csak a seprő felöntése után csorgó lé maradt. A vér Mikor a század a kis falu legelső házát elérte, a kapitány megfuvatja a generalmarsot. A lovak prüszkölve himbálják fejöket s a huszárok is kényesebben ülnek a nyeregben, pedig olyan az arcuk a portól és az izzadságtól, akár az ördögé. A trombitaszó egy pillanat alatt mozgásba hozza a falut. A gazdák kíváncsi, de kissé gondterhelt fővel állnak ki a kis kapujuk elé, az asszonyok, leányok sugárzó, nevető arccal vihognak, sikongnak a kerítések mögött, az apró-cseprő népség egészen körülrajozza a csapatot; oldalt is, hátul is szaladva utána a lovak patája fölverte, sűrű sárgás-szürke porfelhőben. - Itt vannak a huszárok! Jönnek a huszárok! Dr. Pokol A hold kísértetiesen meresztette alá kiégett jégszemeit a kis felvidéki város ódon és színehagyott tornyaira. Kora tavasz volt és a magas hegyekből az ibolyák és az éledő mezők friss szagát terelgette a szél a boltíves tornácok alá. Kopott és színehagyott, egymás fölé épített házak alatt egy sápadt arcú ifjú járt föl s alá ideges nézéssel, átalment a hídon, amely a magas patak fölött vezetett el, megállott és újra visszatért, egy házszámot keresett; botjával idegesen hadonászgatott. Felkiáltott. - Beszélnem kell dr. Pokollal. Még az este beszélnem kell vele. Megtalálta a házat, melyet keresett. Kapu alatt színehagyott tábla, az orvos cégére. Alig lehetett kibetűzni: Dr. Pokol Rendel: a nap minden órájában. - Érdekes - mormogta az ifjú és becsöngetett. Dr. Pokolnak különös hírneve volt. A smaragd A piros téglás, szinte modernül kokett templom előtt megállított a tömeg. Sűrű sorfalat álltak az utca mindkét oldalán és bámulták a lakodalmas népet. A napon csillogtak a hintók, a lovak fényes szőre, az ezüstszerszám és a levegőben sajátságos keveréke úszott a finom illatnak. A címeres kocsikból díszruhás mentés párok léptek ki. A váratlan meleg és a nehéz menték pirosra festették az arcukat és csak ez a szín illett harcias jellemű magyar díszruhájukhoz, a kardhoz, kacagányhoz.