Gólyabál [antikvár]

Részlet: A TESZT Döbbenten nézte a papírcsíkot, és úgy érezte, minden porcikája remegni kezd. A vér elöntötte arcát, és gondolatai hirtelen összezavarodtak. Szeme megtelt könnyel, és már nem is látta remegő kezét, de ugyanakkor lábai sem bírták már a saját testének súlyát. Lerogyott az ágyra, és már semmire sem tudott gondolni. Az idő is megállt, mintha várta volna, mi lesz már: „Gyerünk, mondj végre valamit!". A szíve hevesen dobogott, ez volt az egyetlen zaj, amelyet a füle felfogott. Minden idegen lett körülötte, a saját szobája, a ház, a könyvek halmaza az íróasztalán, a ruhái a széken mintha nem ís az övéi lettek volna. Mit keres ő most itt? Mi történik itt? Ki lakik itt? Nem tudta, mennyi idő telt el, míg végre - mint amikor nagy vihar után elcsendesedik a tenger -, szabályossá vált a légzése, és miként a felkavart homok és kagylótörmelék elkezd leülepedni a tenger fenekén, szép lassan, szállingózva, úgy tisztultak gondolatai. „Anya" - jutott eszébe, mint mindig, mikor bajban volt. „Ö biztos majd tanácsot ad. De - a torka nagyon összeszorult - de vajon mit fog mondani, mit tud tanácsolni egy ilyen lehetetlen helyzetben?" - és érezte, hogy a szíve újból a torkába ugrik, keze ismét remegni kezd. Még soha nem volt ilyen nagy bajban, és hatalmába kerítette a szégyen. Anyjával mindig jó barátnők voltak. Mindig megbíztak egymásban, mindent képesek voltak megbeszélni, és olyan jó volt az, hogy valakihez tanácsért lehetett fordulni, valakinek panaszkodni lehetett. Nem minden barátnőjének van ilyen anyja, és ez a tudat még hálásabbá tette.