Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:
Változó, kérges idők voltak azok. A történelem mintha durvábbra állított késekkel őrölt volna, mintha sietve el akart volna intézni valamit. Sokáig azt is hittem, hogy nincs Isten, aki rendezné a dolgokat, a hangokat visszhang nélkül elnyeli az idő iszapja. Aztán egy nyáron mintha kisimult volna minden. Úgy éreztem végre, hogy Isten nem alszik. Amikor a rádióban beolvasták a harmadik kibelezés hírét, eszembe jutott a prófécia, amit a szovjet kivonulás után még sokáig emlegettek arrafelé.
Visszajönnek, persze. Visszaveri őket valami, aztán újra a pofádba csapnak, bökte oda mormogva a zöldpulóveresnek, miközben a laktanya mellett elvezető úton a távolodó szovjet ágyúkat nézték. Évek múltán is emlegették ezt a szomorú jóslatot, amikor már persze mindenki a saját bőrén érezhette, hogy a szovjet megszállás nem mulandó. Pedig nem prófécia volt az, amit a távolba merengő kis, vörös ember a szakálla sűrűjéből elmorzsolt, hanem csak kései válasz egy órákkal korábban megfogalmazott kérdésre, amelyet a műhelyében szegezett neki tanoncai közül az egyik.
Ha a cukorgyár salakját lapátoló munkások a közeli kárászos felé néztek volna, egy fehér ruhás férfit láttak volna a falu határa felől a töltésen keresztül a tó felé haladni. Nemcsak látták volna, de az öregebbek akár fel is ismerhették volna a lenvászon ing gallérja fölötti vörös szakállról a ránctalan öreget. De a munkások nem figyeltek másra, csak a csatornatölcsér szájába szorult testre, amelyet egy lapát nyelével bökdösve próbáltak a partra tolni. Nemrég szippanthatta be a sodrás , még nem volt felpuffadva.