Hágár fia [antikvár]

Részlet a könyvből: „Én nem tudom, hogy mit jelentsen, Oly bús miért vagyok. Egy régi rege jár eszemben, Mit feledni nem birok..." Lórika szépen dalolt. És ő maga is szép volt. A lenyugvó nap fénye, mely betűzött a nyitott ablakon, sugaraival beragyogta szőke fejét, rásütött a kezében lévő varrószerszámra és varrótűjét fényes aranyzománccal vonta be. „Hűs lég, borongó alkony; Halkan a Rajna foly. A bérc lobog a napfény Végső sugáritól." A Rajna messze esett ugyan ettől a sziléziai dombos-völgyes vidéktől, de odakint a nagy álló tó vize vörhenyes aranyszinben csillogott és ennek a csillogásnak a visszfénye a víz csöndes tükréről a túlsó parton fölcsillámlott arra a kicsi dombra, amelyen magánosan állott egy vad cseresznyefa, melyet az emberek „Örs"-nek hívtak. Az „Örs" úgy állott ott azon az alacsony hágón, mint egy kémlő őr s végigtekintett a falun és az egész völgyön. Amikor vihar jött, az „Örs" kiterjesztett ágaival fogta fel a villámokat, hogy a házak közelébe ne férkőzzenek.