Hajnaltól alkonyig [antikvár]

májgombóc Ügy hatesztendős forma koromban új család költözött a szomszédunkba. Valahonnan messziről jöttek, de nem tudtuk, honnan. Köröskörül a szomszédok úgy nevezték őket: az erdészék, s bár még senki sem beszélt az új lakókkal, mégis sok mindent tudtunk róluk. Először is azt, hogy az erdész nyugalmazott erdőmérnök és igen nagy vadász. Valóban, volt a bácsinak egy Olasz nevű vizslája, öreg jószág, nem ártott a légynek sem, tőle akár az orra előtt bukfencezhettek volna a nynlak, szegénynek már foga sem volt. Az asszonyról meg éppen sokat tudtak, nem is egészen értettem a szóbeszédet, aztán meg a némi is rég lehetett lány, talán még az ántivilágban. Bizony, az erdészék közel lehettek a hetvenhez mind a ketten. Mert ketten voltak csak, ez hamar kiderült. A stráfszekér körül nagy volt a sürgés-forgás, négy ember emelgette a bútorokat, ládákat, s úgy kiabáltak, mintha negyvenen lettek volna. Különösen akkor lett nagy a zsinat, amikor a második stráfon megjött a zongora. Hosszú volt a zongora, de milyen hosszú. A néni ezt féltette a legjobban, váltig kérte a cipekedő embereket, hogy nagyon vigyázzanak rá, nehogy baja essék, megkarcolódjék, vagy, de erre rossz is gondolni, leejtsék.