Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:
Képzőművészek gyakran személyesítették meg a békét. A rajzban, festményben, szoborban elénk lépő békeistenasszonyt leginkább a kezében tartott hatalmas pálmaágról lehetett felismerni. Tekintete, magatartása nem sokat mondott a békéről. Klasszikus arcú, komoly, majdnem szomorú fiatal nő, aki azt a benyomást kelti a szemlélőben, hogy a békével sok baj van. Tekintete távolbanéző, hideg és egy kicsit gőgös is: az tükröződik benne, hogy a béke valami természetfeletti állapot, mellyel az istennő néha megajándékozza a kiválasztottakat.
A pálmaágas istennő kora azonban lejárt. Az emberek keveselték a békét, amivel megajándékozta a világot. Kivették szépen a pálmaágat a rátarti istennő kezéből, s maguk láttak hozzá, hogy békét teremtsenek a földön. Új arca támadt a békének: ismerős, emberi arca. Különös módon vegyül ebben a tekintetben a szeretet a gyűlölettel. A művész, aki a béke valóságos arcát akarja megformálni, ezt a tekintetet keresse meg.
Egy pillanatra láttam csak felvillanni egy koreai filmben, s világosan tudtam, hogy ez az. Gyermekét rejtő koreai anya nézett szembe a rájuk törő martalócokkal. Arca elváltozott a gyűlölettől, de nem torzzá vált, inkább emberfelettien félelmessé. A gyűlölet mögött ott fénylett a szeretet: a gyermek szeretete, akit testével takart.