Hárman Párizsban [antikvár]

Részlet: 1 Julién Legris ismét szökési terveken törte a fejét. A reggel kedvez az ábrándoknak: hajnalban virágzik a remény. Ebben a bizonytalan órában gyakran vágy ébredt benne, hogy végre meg merje tenni a lépést, amely megszabadítaná eddigi helyzetéből — a rabságból. Julién néhány percig tehetetlen nekibuzdulása ártalmatlan vakmerőségétől ringattatta magát, de aztán letette a fegyvert a nyilvánvaló bizonyosság előtt: minden menekülési kísérlet reménytelen. Mint minden reggel, most is szerencsétlen társait figyelte, az emberi megnyilvánulás szikráját kereste maga körül. Kevés is felderítette volna a szívét: madár-étvágya volt ebben a tekintetben; de hát ez a kevés nagyon is soknak bizonyult. Julién tudta, hogy a körülötte lépkedő mogorva és fáradt nyáj tói nem várhat semmi biztatást a lázadásra, nem várhat egyetlen baráti vagy cinkos ka-csintást sem. A hatalmas épület vastag falainak teljes súlyával ránehezedett; tudta a nyáj is, hogy ilyen helyen a menekülés merő gondolata őrültség. 9