Három szem mogyoró [antikvár]

Mostanában gyakran megyek fáradtan hazafelé, keresztül a csendes Lágymányoson. Álmosít az utca, a köd a kigyúló lámpák körül, tünedező emlékeim. Mintha valamit elfelejtettem volna, valami nagyon fontosat, s minden amiatt van: gondolataim is köddé válnak, s valahol, már nem tudom, hol, egy nagy sétatér sötét gesztenyéi alatt imbolyognak, egy zúgó folyócska partján, sárga villanyok körül, egy parányi ablakocska előtt a pislákoló petróleumlámpa fényében. Ilyenkor néha megtörténik, hogy egy kisfiú csatlakozik hozzám. Meztélábra húzott, szakadt cipője szaporán placcsog a vizes köveken. Időnként ránézek, de ha nem fordítom is feléje arcom, jól látom előregörbülő, nyápic alakját, vézna, komoly arcocskáját, melyen, mintha belülről világítaná meg a beteg fény, különös módon a sötétben is világít a sápadtság. Nem szólunk, sem ő, sem én. Tudom már, 'hogy elkísér a kapuig, ahol én majd zavartan topogni kezdek, aztán szó nélkül faképnél hagyom, kint a szitáló fények közt, az elvesző ködben. Tudom, mire vár. Tudom, hogy mit akar tőlem. Ha intenék, kettesével ugrálna föl mellettem a lépcsőkön, fel az ötödik emeletre, s a komoly házmesterné se csitíth^tná féktelen boldogságát. De mit mondanék otthon a családomnak? Mi nékem ez a kisfiú, akinek sötét szeme csupa aggódás és szemrehányás, akinek vértelen ajkán gúny és szemtelenség? Ki ez a kisfiú, és hogyan ismertessem meg gyermekeimmel? Mit mondanék, hogy cingár, meztélen lába miért piszkos, rövid nadrágja miért rongyos, miért nyálas a szájaszéle, s az orra alatt miért világít folyton a lámpás