Harry August csodálatos élete [antikvár]

A második kataklizma a tizenegyedik életemben, 1996-ban kezdődött. A szokásos módon haldokoltam: jó meleg, morfiumos ködben, amelybe a kislány úgy hasított bele, mintha jégkocka szánkázott volna végig a gerincemen. Ö hétéves volt, én hetvennyolc. Ő hosszú lófarokban viselte egyenes szálú, szőke haját, nekem pedig galambősz volt a hajam, már ami maradt belőle. Rajtam kórházi köntös volt, amelyet arra terveztek, hogy sterilen megalázzon, rajta pedig világoskék iskolai egyenruha és nemezsapka. Lábát lógázva gubbasztott az ágyam szélén, és merőn a szemembe nézett. A mellkasomba dugaszolt szívmonitort vizsgálgatta, majd miután konstatálta, hogy kihúztam a riasztót, kitapintotta a pulzusomat, és megszólalt: - Kis híján lekéstem magát, dr. August. Németül, berlini kiejtéssel beszélt hozzám, de a világ bármely nyelvén szalonképesen tudott volna megszólalni. Megvakarta hátul a bal lábát, amely a kinti eső hatására viszketni kezdett a fehér térdzokni alatt. Vakarózás közben így folytatta: - Küldenem kell egy üzenetet vissza, a múltba. Már ameny-nyiben az idő itt fontosnak mondható. Szóval kapóra jön, hogy ön éppen haldoklik, mert így megkérhetem, hogy adja át az