Henderson, az esőkirály [antikvár]

Hogy minek kellett nekem ez az átruccanás Afrikába? Hamarjában nincs is rá magyarázat. Minden vacakul ment, egyre vacakabbul, aztán meg túl komplikált lett egyszerre. Ha visszagondolok ötvenöt éves koromra, mikor megváltottam a iegyet: gyász az egész vonalon. Kezdenek szorongatni a tények, megülik a mellem. Kezdődik az ámokfutás -szüleim, feleségeim, nőim, gyerekeim, gazdaságom, állataim, szokásaim, pénzem, zeneleckém, részegeskedésem, előítéleteim, brutalitásom, fogam, pofám, lelkem, mind egyszerre ved rám magát! Rájuk kell ordítanom: - Megálljatok, hé, mars vissza, az istenfátokat, hagyjatok békén! De hogy a fenébe hagyjanak békén? Hozzám tartozik, bennem van mind. Az énem. Es csak furakszanak, zsúfolódnak egyre belém, mindenfelől. Csinálják a káoszt. Az a világ különben, amit akkor oly roppant nyomasztónak láttam, azóta elfordította már rólam a dühét. De ha meg akarom értetni magukkal, ha meg akarom magyarázni maguknak, mért mentem Afrikába, ahhoz nekem is föl kell idéznem, át kell gondolnom a tényeket. Kezdem, mondjuk, a pénzen. Gazdag vagyok. Az öregemtől hárommillió dollárt örököltem az illeték levonása után, de azért trógernak éreztem magam, tudtam is, hogy miért, legfőképp azért, mert olyan tróger módra viselkedtem mindig. Közben, persze, ha nagyon szorult a kapca, lopva sokszor nézegettem könyveket is, nincs-e bennük valami odavaló szöveg, és egyszer a következőt olvastam: „A bűnbocsánat kimeríthetetlen, még jó útra térni sem kötelező hozzá." Ez annyira hatott rám, hogy folyton mondogattam magamban. De az közben kiment a fejemből, hogy melyik könyvben volt. Vala-