Idegen tükörben [antikvár]

Részlet: Az ifjú Weiringen bárónak a plébános látogatását jelentették. A nemes dalia a kicsi sápadt papnak, aki az úri szobába lépett, néhány lépést eléje ment s azután székkel kínálta meg. -Nos, főtisztelendő úr, rendben van minden? -Igen, báró úr, atyja-urának egyházi temetésére az egyházi hatóságtól az imént érkezett meg az engedély. Weiringen Richárd nevetett. Büszkeség, gőg, kínszenvedés hangzott ki ebből a nevetésből. -Engedély! Az embernek engedélyre van szüksége, hogy atyját tisztességesen eltemethesse. Olyan férfiúnak, aki népének dísze, királyának személyes barátja, alkalmazottainak kegyes ura, szeplőtelen jellem volt, engedély kell arra, hogy egyházilag eltemessék. -Báró úr tudja... -Igen, tudom! Tudom, hogy a katholikus egyház az olyan emberektől, akik önként távoztak az életéből, megtagadja végső nyugalmuk helyének beszentelése. -De olyanoktól nem. - vágott közbe a pap - akik elméjükben megzavarodva követték el tettüket. -Hát igen, hiszi-e ön, plébános úr, hogy van olyan ember, akik józan esze birtokában kezet emel önmagára? Azok az emberek, akiket ön öngyilkosoknak nevez, többé-kevésbbé mind meg vannak zavarodva s annyira agyonhajszolva, hogy megteszik az ugrást a sötétbe.