Igazi házasság [antikvár]

Részlet: A "szent öreg" utolsó arcképe kísért most, hogy róla írok. Aki egyszer is látta ezt a vonzóan félelmes, szelíd-zord patriarcha-fejet, sohasem felejti el. S ha figyelmesen megnézi egymást keresztező úri-paraszti vonásaiból éppúgy kiolvashatja a döbbenetes őszinteséget, mint a lesujtó önáltatást: a tolsztoji lélek legmélyebb tragikumát. Micsoda különös ellentétek találkoznak itt össze. A csodálatosan szép, boltozatos homlok elvadult szakállerdő fölé magasodik. Mintha valami ázsiai lián- és iszalag-rengetegből szökkenne elő a San Pietro kupolája. (Apage Satanasa! - hiszen a jasznája-polyánai remetét nemcsak a Szent Szinódus, hanem a római Index-kongregáció is átokkal sujtotta.) Mélyen ülő, apró vadkan-szemei a bozontos szemöldöl bokrai alól bizalmatlanul, fürkészve nézik a "gyanús" világot s a végtelenség titka, örök rejtélye borong bennük. Homlok és tekintet: csupa emberi fenség. De a kiugró járomcsont, a gonoszul széles, tömpe orr s a makacs-kemény, vastag, érzéki száj szinte állatian durva. Nyers és kegyetlen ösztönökre vall. A barbár Őst és az átszellemült Ideált talán soha nem tükrözte még ilyen széthangzó egységbe foglaltan földi halandó arca. Valóban: Niklájevics Leó élete drámájának hű kinyomata ez az arckép. Erre árulkodik még öltözéke is. Szabása a szegény muzsikoké, ám anyaga finom drága, lágy gyapjú. Inas-eres, szikár keze egyszerű vándorbotot szorít, mint az útnak eredt apostoloké. Ez a vándorbot azonban patentzáras, összehajtható amerikai vadász-szék. S a kép sötét hátterében egyszerre kísérteties elevenséggel sejtik föl egy nemes, karcsú angol paripa sziluettje. A huszadik századbeli próféta mögött ott van kedvenc hátaslova, amelyen a földesúr minden reggel kilovagolt. Fölösleges lenne alája írni: Tolsztoj tragédiája. A fotográfia önmagában is elég beszédes. Elmond mindent.