Istenem, így élünk... [antikvár]

Részlet a könyvből: Az acélkék horvát hegyek felől még egyre szálltak a fellegek, pedig dél fele járt már az idő. A szerzetes templom frissen festett keresztje meg-megcsillant délnek, ha repedezett, vagy rojtos széllel torlódott a barna had az égen, a villámot és dörgést szülő elérhetetlen sereg, amelyet talán az Adria, vagy a haragos Karszt hajtott konok kegyetlenséggel Somogy fölé. Egész éjjel tombolt a vihar. Tövig fektette a nádast, végigkaszálta a pipitéres mezőket és úgy összekúszálta az erdőt, olyan borzasra, tépettre, ágas-bogasra, mintha sohasem lehetne kifésülni többé. Ledöntötte az utak szélén őrködő, fénytelen, nagy gyertyaszálakat is, a jegenyéket. Elsodorta a hidakat, kettépattantott korlátfáikkal együtt s a zsenge berekfákat és bodzabokrokat tövestől csavarta ki. Összetörte még a simongáti országutat szegélyező cementkorlátokat is; hiába, igaza van Gencsi molnár úrnak, mikor azt hajtogatja, hogy acélkarmokkal száll a szél, acélkarmai közt vasfésűt szorongat, ha nagyon haragos, hát vasboronát és végigboronálja a világot úgy, hogy felismerhetetlenné válik mindene. Bizony, delelőre ért már a nap a rohanó fellegek mögött.