Bővebb ismertető
22.56
Az éjszaka feketesége rémeket rejt.
A város pihen. Mint harcos, ki az előző nap sokat vívott, aztán lerogyott a földre. Mintha belőle erőt meríthetne. Pedig ez a föld inkább kiszívja a maradék erejét is. Tizenkétezer-ötszázhuszonkilenc ember közül ketten bizonyosan nem alszanak. Ha valahol meg van írva előre, abból tudható: az egyik lesz az áldozat, a másik a tettes. De senki sem ismeri a sors könyvét, létezzen az bármilyen formában is. Még a tettes sem tudhatja biztosan, hogy ma sikerül-e lecsapni áldozatára. Ám elszánása határtalan. Erejét régóta gyűjti.
Az éjszaka homályában is van valamiféle élet. A kis vasútállomáson, hol jobbára ciszternavagonokat rakodnak a vegyi üzem iparvágányán, csönd lakik, sápadt villanyfényben bóbiskol a forgalmi ügyeletes. Egy másik vasutas lassan kiballag az épület és a három sínpár közé, felnéz az égre. Csillagos az éj, langyos a levegő. Ettől jobb kedve lesz, bár álmos-sága nem múlik el. Csak azt látja, amit egy-egy, felülről lefelé szélesedő, sárgás fénykéve megvilágít. Ennyi elég is, lassan indul visszafelé.
Az éjszaka álmosító, bár valakit biztosan tettekre sarkall. A főtéren az ügyeletes gyógyszertár raktára előtt, a jól bezárt első és hátsó ajtó között, keskeny priccsen alszik a patikus; nem ilyen öregkorról álmodott fél évszázada. De most már ez is jó, csak kitartson még egy ideig.
A rendőrségen hárman vannak, mint minden éjjel. Egy nő, aki a rádiót és a telefonokat kezeli; ha a két éjszakás kocsiba ül, és tesz egy-egy kört a városban, ő marad a helyén. Odanőtt a sápadtfényű, üvegfalú helyiségbe, ahová kintről is belátni. De ilyenkor nincs, aki benézzen.
Hajléktalan Louis, a város egyetlen koldusa, ki valahol a város szélén lakik, és mint intézményt ismerik, ilyenkor rég bevackolta magát a
7