Julika a fiúk barátja [antikvár]

Részlet a könyvből: Az előszoba-ajtó előtt állt és hallgatózott. A lépcsőházban alvó csendet fürkészte, mohón lesett minden kis neszt és ha elcsípett egyet, előrenyújtott fejét felvetette, pupillája kitágult, ajka szétnyílt kissé s arca szinte megdermedt a feszült figyelésben. Közben aggódva kémlelte a hosszú előszoba fehér ajtóit, hogy nem mozdul-e valami mögöttük, minden padlóreccsenésre összerezzent és menekülő mozdulatot tett. A híg hajnali fény mind teltebb és tömörebb lett. Egy orvul beugró fénysugár megszikráztatta az egyik rézkilincset, a neszek egyre szaporodtak, folytatódtak és reális értelmet nyervén elvesztették rejtelmességüket, a villanyóra már-már reménytelenül verte a taktust, lármás kattogása beleolvadt az élet erősödő, hangosodó ritmusába. A vékony kis asszony kapkodta a fejét és ide-oda szökdécselt, hol besurrant egy ajtó mögé, hol előkúszott megint, miután a halkan nyitott résen előbb óvatosan kidugta kócos, szürke fejét és átfürkészte a terepet; aztán visszaosont őrhelyére, tolvajügyességgel megforgatta a kulcsot a zárban, kimerészkedett a lépcsőházba, áthajolt a korláton, hogy gyanús zajok esetén vitustáncos szökkenéssel újra belendüljön az ajtó védőszárnya mögé. Virágos kék kimonója alig tudta követni őt, repdesett és lobogott mögötte, két marokkal kellett összefognia...