Julika, a fiúk barátja [antikvár]

Részlet: 1. Az előszobaajtó előtt állt, és hallgatózott. A lépcsőházban alvó csendet fürkészte, mohón lesett minden kis neszt, és ha elcsípett egyet, előrenyújtott fejét felvetette, pupillája kitágult, ajka szétnyílt kissé, s arca szinte megdermedt a feszült figyelésben. Közben aggódva kémlelte a hosszú előszoba fehér ajtóit, hogy nem mozdul-e valami mögöttük, minden padlóreccsenésre összerezzent, és menekülő mozdulatot tett. A híg hajnali fény mind teltebb és tömörebb lett. Egy orvul beugró fénysugár megszikráztatta az egyik rézkilincset, a neszek egyre szaporodtak, folytatódtak, és reális értelmet nyervén elvesztették rejtelmességüket, a villanyóra már-már reménytelenül verte a taktust, lármás kattogása beleolvadt az élet erősödő, hangosodó ritmusába. A vékony kis asszony kapkodta a fejét, és ide-oda szökdécselt, hol besurrant egy ajtó mögé, hol előkúszott megint, miután a halkan nyitott résen előbb óvatosan kidugta kócos, szürke fejét, és átfürkészte a terepet; aztán visszaosont őrhelyére, tolvajügyességgel megforgatta a kulcsot a zárban, kimerészkedett a lépcsőházba, áthajolt a korláton, hogy