Két fogoly I-II. [antikvár]

Szeptember volt. Este hét óra. A budai hegyen tárogató kesergett, mintha a nyarat búcsúztatta volna. Az ucca sarkán, sétabotjára dűlve egy fiatalember álldogált és cigarettázva hallgatta a tárogatót. Most, hogy már itt volt a közelben, nem érzett semmi vágyat, hogy felmenjen az orvosék teájára, sok idegen ember közé, akikkel nincsen semmi beszélni való ja. Az így szerzett ismeretségek csak arra jók, hogy két hét múlva az ember zavarba jöjjön a villamoson: köszönjön-e annak a kis bársonykalapos úriasszonynak, aki most szemben ül vele és akivel egy ilyen teán találkozott futólag? Ha nem köszön az is baj, ha köszön, még nagyobb baj, mert az ilyen találkozásokból származnak a legverejtékesebb beszélgetések. A fiatalember hallgatta a tárogató szép szavát és arra gondolt, mennyivel okosabb dolog volna, ha csöndes kis budai uccákon sétálná el ezt a gyönyörű szeptemberi alkonyatot. A hatkrajcáros sárga villamosjegyet, melyet még mindig a kezében tartott, gombóccá gyúrta, feldobta a levegőbe és a botjával elütötte, mint a gyerekek a labdát a métában. Megfordult és lefelé sétált az uccán, ellenkező irányban, mint amerre az orvosék laktak. Egy gyógyszertár ajtajának fekete üveglapja előtt megállt és megigazította a nyakkendőjét. Aztán sokáig elnézte az arcát...