Kinn a bárány, benn a farkas...? [antikvár]

A vízimolnár fia - Hogy megöregedtem! - gondolta az öreg orgonista, amint igen lassan ráhúzta a billentyűkre a fafedelet. Mialatt felállt, megsimogatta az Angster orgona szekrényét, majd eltűnődve a karzathoz ment, és lenézett a templomhajóba. Már csak egyvalaki imádkozott a mélyben, de mivel nem volt rajta a szemüveg, nem tudta megállapítani, kicsoda. - Mindegy - gondolta, amint óvatosan elindult lefelé a csigalépcsőn. - Mindegy - mondta ki még egyszer maga elé, de hogy mi a mindegy, magában tartotta. Szép öregember volt, szálfatermetű így nyolcvan felett is egy-két évvel. Különös embernek tartották, pedig esendő volt, akárcsak a kisváros többi lakója. Világoskék szeme még most is frissen és érdeklődve kereste a másik ember tekintetét, mintha a lélek mélyét kutatta volna. Ha valakivel beszélt, soha nem adta legkisebb jelét sem, hogy a másik érdektelenségeket hord össze vagy épp ellenkezőleg. Magas homlokát több ránc szelte át keresztbe, talán csak ezek a barázdák árulkodtak érzelmeiről, máskülönben sem gesztusaiban, sem beszédében nem nyugtalankodott soha. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy sok emberrel találkozott és hogy mindenki vele szeretett volna társalogni. Éppen ellenkezőleg! Mintha kerülni igyekeztek volna. Orgonajátéka azonban még az óvatos templomba járókat is megoldozta. Lesütött szemű köszönetek rebbentek ilyenkor felé. Főleg a kisváros öregjei tudtak volna mesélni arról, ki húzódik meg a templom magasában, a freskók szentjei között, de elhessentették arcuk elöl a múltat, amely minden orgonajátékban felfénylett előttük, s kicsit felemelte őket az öreg padokból. í{c Én Uram Istenem! Köszönöm, hogy nekem adtad ezt a mai napot is. A lelkemmel köszönöm meg valamennyi óráját, amelyben megengedted, hogy muzsikáljak. Néha nem is tudom, hogy az orgona zúgása hogy fér el ebben a templomban, s hogy nem tör magának utat a