Láz [antikvár]

Részlet a könyvből: Valahonnan nagyon messziről hallom, mintha a szomszéd szobában mondanák, de ugyanakkor olyan közelről is, mintha bennem kongana a mondat: „negyvenegy két tized . . . tüdőgyulladás . . . válságos az állapota . . ." Csukott szemmel fekszem az ágyban, értem a szavakat és nem értek semmit: nyugodt vagyok, mosolygok. Távolról zenét hallok, gondolkozom, mi lehet, talán Chopin, nem tudom. Érzem, az ágyam mellett állnak, néznek, figyelnek, és én vigyázok, hogy nyugodtak, szépek legyenek az arcvonásaim. Megint egy szót hallok: „Nincs eszméleténél." Magamban mosolygok csínytevő kölyökséggel, mint aki becsapom őket. Remekül érzem magam. Néha elrepülök tőlük, viharba kerülök, csapkodok a szárnyaimmal, küszködöm, birkózom, de aztán nagy a csend: napsugaras rétet látok, ahogy a domboldalon szikrázik a reggeli napfényben, minden mozdulatlan és lent fekszik a tó. Olyan boldog vagyok. A zene folyton szól és én figyelek mindenre, látok, hallok mindent, ott fekszem a világ középpontjában, nézek és figyelek. „Sétálni kellene." Ezt én mondtam hangosan. Nem tudom, miért mondtam, de persze hogy tudom, be akarom csapni őket, azt akarom, továbbra is azt higyjék, hogy eszméletlen vagyok. De halkan folytatom magamban: sétálni kellene, sétálni tenger mellett, sétálni hegyek között, és megint utazom, patakok mellett futok és vitorláson ülök a viharos tengeren, és már önként mondom, megint hangosan, anélkül, hogy akarnám: "Sétálni kellene". Most hallom a feleségemet: "Istenem!..."