Ma, tegnap, tegnapelőtt [antikvár]

Kéthónapos a gyermekem, Kováts Beáta. A kisded. Hadonászik. Szemhéja vöröslila a belecsöpögtetett fertőtlenítő oldattól. A szülészeten elrettentő fedelű brosúrát mellékeltek a gyermekhez, az anya kötelességeiről, a csecsemő jogairól, az eszményi testsúly-gyarapodásról. Két etetés között lopva fellapozom. Most már egyre ritkábban, mert Beáta nem fejlődik a táblázatnak megfelelően. A gyermekorvos nem lát okot a nyugtalanságra. De miért nem hízik és nő rendesen a kislány? Az orvos szerint a szemhéja is rendbe jön. Rövidesen. Fáradt vagyok és ingerült. Atát gyötröm. A szomszédasszonyt Schullernénak hívják, de én Schillernének szólítom, és nincs erőm a helyesbítésre. Magam már summa vagyok, többé-kevésbé ismert. Beáta még ismeretlen mennyiség. Anyai ösztöneim működnek. Éjszaka a kislány ébredése előtt két-három másodperccel felriadok, és nála is jobban tudom, mikor éhes. Semmi sem túl idő- vagy munkaigényes, ha róla van szó. Mégsem zavartalan, és mégsem boldogság. Azt hiszem, túl gazdag volt a bibliográfia. Azt hiszem, tudatlanabbul kellene szülni, vagy legalábbis ár-tatlanabbul, természetesebben. Hogy miket olvastam össze? Halom népszerűsítő cikket, könyvet a kromoszómákról, a génekről és a DNS-láncokról. Primitív írásokat, amelyekkel különböző bel- és külföldi orvosok kísérlik meggyőzni a szellemileg alulfejlett anyákat arról, hogy az anyatej jobb és egészségesebb, mint a legkorszerűbb gépekkel felszerelt tej gy ár magas minőségi mutatókat elért terméke. Egy brosúrát arról, hogy a szifilisz átörökíthető. Mai napig sem értem, miért vettem a kezembe a könyvecskét, tudtommal a családból senkinek sem volt vérbaja. Felelevenítettem anatómiai ismereteimet, és immár négy nyelven tudom a belső nemiszervek nevét. Számtalan lélektani könyvet — főleg nyugati szer-