Magvetők I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből:"A bölcső rengése halkan terített kíséretet a szőke asszony dúdolása alá. Két kis kezét ökölbe szorítva szendergett Zsuzsika. Ez a himbálás még nagyon hasonlított élete első szakaszának ringó boldogságához, mikor öntudatlanul várakozott s álomtalanul szunnyadt az anya tápláló szíve alatt. De most fájdalmak ébresztgették az öntudatot. A gyermek fel-felsírt. Ilyenkor felrezzen az öltögető asszony és aggódva hajolt a kicsi fölé.Mécses vont halvány fénykört az asztalra. A piros hímzéssel borított terítőt félrehajtotta a legnagyobb fiú. Rákönyökölt a farigcsált asztalra s közel vitte könyvét a világossághoz. Egyre ismételgette a ma hallott lecke szavait. De jobban tudta, ha nem a könyvbe nézett, hanem a mécses lángjába. Ott jobban éltek a bőrmellvédes Koppány-harcosok, mint a fekete betűkben. S a fiú ajka mozgott, pedig nem a feladott szavakat mondta, hanem mesélt magának. Óvatosan, nehogy felköltse alvó testvéreit.Katalin szeme elnehezült. Félretette a varrást. Küzdött az álommal s egyre kifigyelt a tavaszi éjszakába. De még most sem hallotta ura kemény lépéseit. Még most sem tért vissza István a helységházáról, pedig kora délután elment már. S ez azt jelenti...- Kedves anyám! Megy édesapám Gyulára?- Már igen csak megy. Ha mást gondolt volna, régen itthon lenne.Felállt az asszony. Patyolatkendőt borított a mély álomba merült kicsi leányra. Hűvös kezét szemére szorította, hogy űzze az újra kísértő álmot. aztán figyelő fia mögé lépett:- Miért nem fekszel le, Mihál? Leckédet rég tudhatod."