Majd' kibújunk a bőrünkből [antikvár]

Előszó Akik ma ismernek, megdöbbenéssel hallják majd, hogy gyerekkoromban milyen cserfes voltam. Kétéves koromban készítettek rólam egy családi videót, azt az ósdi fajtát, amin nincs hangsáv, és mostanra a színei is kifakultak - az égbolt fehér, vörös tornacipőm pedig kísérteties halványrózsaszín -, de így is jól látszik rajta, hogy végig be nem áll a szám. Egy kis tereprendezést végzek épp, egyenként felcsipegetem a kavicsokat a sóderrel beszórt kocsifelhajtónkról, odahurcolom őket egy nagy bádog-teknőhöz, beleejtem a kődarabokat, és már totyogok is vissza a következőért. Keményen dolgozom, de lassacskán. A szemem tágra nyílt, mint a némafilmek csillagaié. Egy tiszta kvarckavicsot a magasba tartva megbámulok, azután belepottyantom a számba, hogy az egyik orcám kidudorodik. Feltűnik anyám, és kiszedi a számból a kavicsot. Azután hátralép, ki a képmezőből, de én nekibő-szülten magyarázok valamit - látszik heves gesztusaimból -, mire anyám visszajön, és beleejti a kvarcdarabot a teknőbe. Az egész jelenet úgy öt percig tart, és nekem mindvégig jár közben a szám.