Marcus Tullius Cicero összes levelei [antikvár]

előszó Francesco üdvözli barátját, Cicerót. (1) Leveleidet, amelyeket „régóta és sokat kerestem"/ 5 amelyeket ott találtam meg, ahol a legkevésbé vártam, a legnagyobb érdeklődéssel olvastam. Sokat hallottalak beszélni, sok mindent felpanaszolni, sok mindent választékosan megfogalmazni, Marcus Tullius, s én, aki már régóta tudtam, másoknak, most azt is megtudtam, magadnak milyen tanítója voltál. Ezt azt egyet, amit az igaz szeretet diktál, hallgasd meg - bárhol vagy is de nem mint tanácsot, hanem mint panaszt, amit utódaid egyike, aki nevedet oly nagyra tartja, könnyek közt előad! (2) Ó, te folyvást nyugtalan és szorongó - vagy hogy a te szavaiddal éljek -, „ó, te meggondolatlan és nyomorult öregember"^ mit akartál annyi vetélkedéssel és teljesen haszontalan feszültséggel elérni? Hol maradt a korodhoz, hivatásodhoz és sorsodhoz illő nyugalom? A dicsőség miféle délibábja hajszolt öregségedben a fiatalok harcaiba, és sodort - annyi végzetes hányattatás után -a filozófushoz méltatlan halálba? (3) Jaj, a testvéri tanácsról és saját üdvös elveidről megfeledkezve, a homályba fényt vivő éjjeli vándorként mutattad az utánad jövőknek az ösvényt, amelyen magad oly nyomorultul elbuktál! (4) Említés nélkül hagyom Dionysiust, említés nélkül hagyom fivéred és unokaöcséd, s említés nélkül hagyom (ha szabad) még Dolabellát is, akiket hol az egekig magasztalsz, hol váratlan átkokkal illetsz -mindez talán még elviselhető volna. lulius Caesart sem hozom fel, aki még az ellene támadók elől sem zárta el nyilvánvaló jóindulatát; illetve Pompeius Mag-nusról is hallgatok, akivel - úgy vélted - a barátság valamiféle jogán együttműködhetsz. De milyen őrület tüzelt Antonius ellen? (5) Úgy hiszem, a szeretet a köztársaság iránt, amiről magad is elismerted: már velejéig romlott volt. Ám ha a tiszta hűség és a szabadságszeretet mozgatott, akkor mi kötött Augustushoz? Mit felelnél Brutusodnak, ha ezt mondaná: „Ha Octavius kedvedre van, úgy az a benyomásom, hogy nem a gazda elől szöktél meg, csak egy kedvesebb gazdát kerestél magadnak"?^ (6) Az volt még hátra, te boldogtalan, s az volt az utolsó, Cicero, hogy ezt, akit annyira dicsértél szintén elátkozd, aki - nem állítom, hogy vesztedre tört,