Megdézsmált örömök [antikvár]

Fényes, meleg csendben ballagok a legelő szélén, rám-rámhajlik egy-egy útmenti szederfa árnya, s ha megállok, az árnyék talpam alá iramlik nesztelen. Senki a határban, az országúton, madár se feszül a kék ég alatt. A Kis-Balaton nádasain innen gulya legel, zengőn bánatos, lomha járású tehenek kolompszava száll felém, és a hang ráhal a fák poros leveleire. Megpihenek, s percre megmered fölöttem az idö is. Kábán állok, hallgatagon, torkom összébb zárul a szomjúságtól s a szorongató örömtől. Ez itt közel és messzi a földem, a szülőföldem. Az emlékek tarka madarai suhannak el sebes szárnyakkal mellettem, amint baktatok tovább Szánkó csilingel, havas téli úton, manók dugják ki sünfejüket a határ nádkúpjaiból, illírek csengetnek, apró csengettyűkkel Egyre távolabbról, halkabban szól szavuk, s mikor a Zala hídján dobbantva lerázom cipőmről az úti port, gazdag csend vesz körül. Nem gyerekkorom óriási hídja ez, nem. Fejem a víz fölé lógatom, és kihull homlokom alól sötét íriszem mögé ülepedett szomorúságom. Hív, csábít a folyó, hogy fürödjem meg benne, békésen néz, egyre távolodik a víz, a mindig egy és mindig más, vár hallgatagon. A parton állok már, s nézem, nézem folyóra vetült meztelen árnyékomat. Megdörzsölöm szívem körűiét vízzel, kezem összeteszem, mintha imádkozni készülnék, elszökik alólam a föld, s már magába ölelt a folyó, zöld áramával körülfogott.