Mély húron [antikvár]

NAPLÓJEGYZETEK Ezt a Köztemető-úton láttam. Szegényes halottas kocsi ment ki a temetőbe. Utána hosszú, omnibuszformájú kocsi, a milyenen a szegény halottat szokta a szegény rokonság a legutolsó útjára elkisérni. És a hogy megy a gyászkocsi és utána az omnibusz, a melyben fekete fejkendős, kisirt szemű nők ültek, hirtelen egy mesterinas (valamelyik Köztemető-úti műhelyből ugorhatott meg) felkapaszkodik az omnibusz végén a kis hágcsóra. Megfogózik, jól megfogózik a kocsi falán, arczán csintalan öröm játszik, mintha csak mondaná: íme, ingyen kocsikázom. A gyászoló gyülekezet belülről meg sem látta a szegényes kocsi garádicsán ácsorgó mezitlábas inasgyereket, a ki most már halkan, nagyon halkan, hogy odabent meg ne hallják, fütyörészni is kezd. És az inasgyerek, a ki ezt tudta csinálni - tudta, mert hisz még semmit sem tudott az életből - az inasgyerek, a kinek a számára a halál borzongós és aggasztóan közeli szomszédsága nem volt egyéb, mint alkalom egy csínyre, ingyen kocsizásra, mások ártatlan becsapására, ő lehetett a legboldogabb ember mindazok közül, a kikkel az életben valaha is találkoztam.