Napágyú [antikvár]

Kiadói borítója kopottas, szélein celluxszal javított szakadásokkal. A könyvtest kissé félrenyomódott.
Nincs nagyobb szerencse, mint egy kibírható ifjúkori szerencsétlenség. Papi családban, vidéken éltem - a jámborságra való legcsekélyebb hajlandóság nélkül. Gyerekkorom csupa kíváncsiság, vagdalkozás, és a nagyváros iránti nosztalgia. Csak rá kellett ébrednem a kész tényekre. A gimnáziumot félbehagytam. Pestre jöttem lázadónak egy rend ruhában. Tizennyolc munkahelyem volt, dolgoztam építkezésen, kórházban, gyárban, szállítási vállalatnál. Voltam anyagbeszerző, segédmunkás és hivatalnok. A mélyponton konyhafiú egy vendéglőben. Van mihez mit viszonyítanom. Aki nyúlkált már könyékig a zsíros mosogatólében, tiszteli a technikát, mely feltalálta a mosogatógépet. Tud örülni egy ebédnek, egy üveg italnak, egy csomag cigarettának. És tudja gyűlölni a fáradtságot, véraláfutásos tenyerét, és nem talál költészetet egy büdös pincehelyiségben. Pár évi hánykódás után egy írókból-filmesekből álló társaságba keveredtem, az ő biztatásukra kezdtem el írni. Tájékoztatlanul, gátlások nélkül. Az anyag maga formálta magát, hagytam, hogy vezessen. Csak egyet tudtam, ha nem is pontosan megfogalmazva: az a nyugtalanság feszít, ami a városba lökött, az kérdezi: kik, mik vagyunk, milyen próbákat kell és érdemes megállnunk, hogy megmérjük magunkat, és embernek bizonyuljunk. Felelni ezekre a kérdésekre, veszélyek és lehetőségek között, annak a nemzedéknek a nevében, melynek tagja vagyok, melynek dühei és duvaságai mögött az élhető élet igénye feszül, ezt érzem feladatomnak harminc évesen.