Neked írom [antikvár]

PROLÓGUS Vörös és kék fények martak bele a legsötétebb éjszakába. A várost elmosódott izzással körbeölelő súlyos felhőkön tükröződött a ragyogás. Végigrohantam a vizes sikátoron, a lábam hangosan dobogott a fekete pocsolyák, a sár és a törmelék között. Talán, ha elég gyorsan rohanok, sikerül elmenekülnöm. Beleziháltam az összesűrűsödő levegőbe, és a véremben sajogva lüktetett a harag, a félelem és a gyűlölet. Mennydörgés morajlott, ez a sötét, fenyegető figyelmeztetés felkavarta az eget; ahogy felnéztem a magasba, parányi esőcseppek csattantak az arcomon. Égetően hidegnek tűntek a forró bőrömön. Mit tettem? Még vadabbul rohantam, teljesen átjárt a kétségbeesés, miközben a szirénák egyre közelebb értek. Fájdalom csapott le rám, felgyorsult az idő, ahogy keresztülszáguldottam a reménytelenség alagútján. Tudtam, hogy zsákutcába vezet. Kirobbantam a sikátorból, és a járdára zuhantam. A bordáimba marcangoló fájdalom hasított az elszenvedett ütésektől. Megkönnyebbülve szívtam be a levegőt.