Néma hegedű [antikvár]

Előszó helyett álljon itt ez a jelkép, amelynek jelentése mennél bizonytalanabb, annál bizonyosabb jelentőséggel illik manapság az íróhoz. Az olvasót nem féltem. Ő rég megszokta, hogy külön találja meg minden szimbólum külön értelmét - önmagában. Inkább Verlaine-re gondolok most, aki mintha korunk számára adott volna bölcs tanácsot híres versében: Szavaidat ne válaszd némi tévedés nélkül. Muzsikát, csak muzsikát! A többi már irodalom ... Maradok hát a néma hegedűnél. Bár, őszintén megvallva, nem is igen tudom, honnan ismerem ezt a különös zeneszerszámot. Talán messzi gyerekkoromban láttam egyszer, apám valamelyik muzsikus-barátja kezében. Vagy csupán álmomból emlékszem rá? Lehet. Nem fontos. Elég, hogy mostanában egyre gyakrabban jut eszembe. Körülbelül mindig, valahányszor íráshoz hegyezem a ceruzámat. Néma hegedű! Kinek szól és minek, ha úgysem hallja senki, csak az, aki játszik rajta. Mert hogy végre eláruljam: ez a leglényegesebb tulajdonsága. Négy húrja alatt nincs zöngeszekrény, amely felerősítse hangját. Az egész arra való, hogy a művész akkor is játszhassék rajta önmagának, ha játéka pusztán «gyakorlat» marad.