Nyári titkok [antikvár]

bevezetés London,2014 Amikor magányos estének nézek elébe, többnyire teljesen jól vagyok. Sőt, élvezem az egyedüllétet, mikor a lányom az apjával van, a luxust, hogy azt ehetek, amit akarok, a megkönnyebbülést, amiért nem kell tápláló étellel traktálnom egy finnyás tizenhárom évest. Kuksolhatok a díványon, olyan műsorokat nézhetek, amelyek miatt a lányom zúgolódna - dokumentumfilmeket, híradót, egy ragyogó háromrészes minisorozatot a BBC-n -, vagy a konyhában teszek-veszek rádiót hallgatva, és nem tiltakozik senki, vagy követeli, hogy arra az állomásra kapcsoljak, ahol csak popzenét játszanak. Ma este azonban be vagyok sózva. Ma este nyugtalan vagyok, pedig nálam a nyugtalanság mindig veszélyes. Durva szokása olyan tettekre sarkallni, amelyeket feltehetően megbánok. Keserű tapasztalatból tanultam meg, hogy amikor így érzek, el kell foglalnom magam. Azt mondták ilyenkor: ÁLLJ! Ha éhes vagyok, dühös, magányos vagy fáradt, ez annak a jele, hogy jobban kell vigyáznom magamra. Ma este határozottan éhes vagyok, és tagadhatatlanul magányos, miként minden második estén az elmúlt tizennyolc hónapban. Telefonálok az Elgin Avenue végén lévő kínai étterembe, sertésbordát meg rizstésztát rendelek, aztán fölállok,