Nyikola Suhaj, a betyár [antikvár]

Mikor e krónika írója Nyikola Suhaj szűkebb hazájában a sebezhetetlen Suhaj történetét kutatta, oly sok komoly és szavahihető ember tanúságtételét hallván, semmi oka sem volt kételkedni abban, hogy Nyikola Suhaj - aki megsarcolta a gazdagokat és segítette a szegényeket, aki soha senkit meg nem ölt, hacsak nem önvédelemből vagy jogos bosszúból - sebezhetetlenségét egy kis zöld gallyacskának köszönhette, amellyel úgy hesegette el magától a csendőrgolyókat, mint júliusi napon a gazda a körülötte rajzó méheket. Mert ezen az őserdőborította földön, amelyet a természet erői úgy összegyűrtek, mint emberi kéz a tűzgyújtásra szánt papírost, mindmáig is mosolyra derítő történetek élnek. De csak azért mosolygunk rajtuk, mert nálunk az ilyen történeteknek már évszázadokkal ezelőtt nyomuk veszett. Ezen a földön, ahol hegy hegy hátán mered az égnek, ahol szakadék szakadékba torkollik, ahol az őserdők hervatag homályában kristálytiszta források születnek s évszázados jávorfák búcsúznak az élettől, ma is vannak olyan elvarázsolt helyek, ahonnan még soha sem talált vissza se szarvas, se medve, se ember. A fenyőfák koronáin lomhán fölfelé kapaszkodó hajnali ködsávok hegyekbe vonuló halotti menetek, a vízmosások fölött úszó felhők pedig vicsorgópofájú gonosz kutyák, amelyek a hegy mögött a földre ereszkednek, hogy kárt tegyenek valakiben. És lenn, a folyók szűk völgyeiben, a kukoricaföldektől zöld és napraforgóvirágtól sárga falvakban farkasemberek élnek. Alkonyat után földre feküsznek, keresztülhengergőznek egy gerendán s farkasokká válnak, reggel pedig újból emberformát öltenek.