Nyugat országain keresztül [antikvár]

Amikor ezt az útinaplót írtam 1910-ben, még teljesebb volt a világ. Adria vizén magyar hajók jártak, Fiume mólóin magyar matrózok daloltak, a Kárpátok falán magyar szó csengett és Erdély a mi testünk volt. Németország Európa legerősebb hadseregét masíroztatta gyakorlóterein, Franciaország remegve várta a jövő eshetőségeit s Anglia még Európa felé fordította arcát. A gyűlölet aludt, a nap egyformán sütött mindenkire. Kilencvenhat magyar fillérért adtak egy lirát, egy francia frankot, öt koronáért egy dollárt, huszonnégy koronáért egy angol fontot. Az olasz facchinók alázatosan hajlongtak előttünk. 1910-ben a hadsereget még parádéra használtuk, a negyvenkettes az idők méhében várta a megvalósulást. Érzéseink finomak voltak, jók voltunk, becsületesek voltunk, tudtunk hinni az emberiségben, mosolygó udvariassággal nyújtottunk kezet mindenkinek, akivel találkoztunk. Ez a világ elsüllyedt. Könyvemnek ezt a címet is adhattam volna: Egy elsüllyedt világrész. Egy modern Atlantisz, mely ott fekszik az idők hallgató mélységeiben. Mégis úgy érzem, hogy soha nem volt olyan aktuális ez a könyv, mint most. A nemzetek életének a törvényei nem azonosak a geológia törvényeivel. Az elsüllyedt világrész kiemelni és rekonstruálni: ez a jövő generáció föladata. Kell ismernünk a múltat, hogy megépíthessük a jövőt.