Öreglányok [antikvár]

Emlékek Bözsike, Annuska és Mariska hetven felé járnak. Még fiatal korukban, a munkahelyünkön szövődött barátságuk. Gyakran látogatták egymás családját, de amióta nem dolgoznak, nem találkoztak. Véletlenül flitottak össze a városban. Hosszú idő telt el, alig ismerték meg egymást a régi barátnők. Bözsike mindig karcsú volt, de az évek mintha lefaragtak volna testéről néhány kilót. Haja hófehér, olcsó fekete keretes szemüvegét régen megszokta. Fiatalságából csupán jószívűsége maradt -keserű, pesszimista asszony lett. Annuskát talán észre se vennék mások, olyan egyszerű, hétköznapi jelenség. Csupa szürkeség, még haja sem őszül annyira, mint Bözsikéé. Vékony keretes szemüvegét állandóan igazgatja. Még idegen számára. Mariska maga az élet, sokat ad magára. Látszik rajta, hogy gyakran látogatja a kozmetikai szalonokat. Platinaszőke haj, rózsaszín kalap, molett testén a világos bőrkabát majd szétpattan. Dagadt, visszeres lábára modem, tűsarkú cipőt erőltetett, bokaláncára külön is vigyázva, tipegve igyekezett megtartani egyensúlyát. Körülötte tömény illatfelhő. Talán túlságosan is tömény Emlékeiket idézték fel. Bözsike vékony testét rázta a zokogás. - Amióta szegény párom nem él, semmi örömöm nincs az életben. Jaj, olyan rövid az élet! Igaz, az unokáim már nagyok, kettő nemrég doktorált, de én már csak az emlékeknek élek. Minek vagyok én még ezen a világon? Annuska vigasztalni próbálta. - Ugyan, Bözsikém! Mindhárman egyedül maradtunk, de az élet megy tovább. Bele kell törődni a sorsunkba. Én mindig azt keresem, minek tudnék egyákalán még örühi. Nem di-csekvésként mondom, de nagyon jó érzés, hogy a gyerekeim