Örökzöld-zuhatag [antikvár]

Prológus 1926 Folyton azt mondták, hogy a holttest, és Flóra már attól félt, hogy mindjárt sikítófrászt kap, amely soha többé nem múlik el. Suttogtak, de nem elég halkan, hiszen a férfiak már csak így szokták, és közben egyre-másra ismételgették azt a bizonyos szót. Az nem megy, hogy a holttest csak úgy hever a szobában. Ha bedobnánk a holttestet a fürdőmedencébe, akkor úgy nézne ki, mintha vízbe fúlt volna. De ha megvizsgálják a holttestet, nem találnak vizet a tüdejében. És így tovább, és így tovább. Mindeközben Flóra, aki nem értett semmit, amióta rátalált az öccsére, vacogott, mert nyaldosta a nyitott ajtón beáramló fagyos szellő, amely lopva kerülgette a sötétlő völgyet szegélyező, hórihorgas eukaliptuszokat. - Ha az öreg ezt megneszeli - szólalt meg Tony, majd vessző gyanánt slukkolt egy rövidet a cigarettájából -, becsapja a bankban a páncélterem ajtaját, és a mi Flóránk nem kap az égvilágon semmit. Flóra már mondta volna, hogy őt nem érdekli a pénz, hogy a halál még soha nem tűnt ilyen irdatlan nagynak, ennyire jelenvalónak, ennyire véglegesnek és megmásíthatatlannak, mint ebben a pillanatban, amikor egy valódi, hús-vér ember maradványai mellett állt. Egy ember mellett, aki tegnap még lélegzett és sírt. De hiába mozgott az ajka, nem jött ki hang a torkán. - Mit akarsz most tenni, Florrie? - kérdezte tőle Édeském. - Nincs értelme beszélni hozzá - mondta Tony, és megcsóválta a fejét a hurrikánlámpa gyér fényében. - Majd felhajt pár kupica whiskyt, és magához tér. Nézd, most csak egyvalamiben lehetünk biztosak: abban, hogy az emberek nem tudhatják meg, mi történt. Muszáj lesz tehát baleset látszatát kelteni. Mondjuk, sétálgatott az erdei ösvényen, és elesett. : v; 'j'i r K, l! . , í, |í ( fv i í-'i k ¦t'jí