Osztozkodók [antikvár]

Egy lépést sem tettek még, és a tervük máris dugába dőlni látszott, mert a bokrokkal és fákkal benőtt hátsóudvaron, ahonnan nyaktörő mutatványukra indulni akartak, éjfél körül megjelent egy nő. Kerekes locsolócsövet húzott maga után, lecövekelt a pázsit közepén és húsz percen át áztatta őket, miközben a férjével, a bátyjával vagy a szeretőjével társalgott, aki elő sem bújt a sötétből, csak a dörmögése és fel-felparázsló cigarettája árulta el, hogy valahol a nő háta mögött, a kertre nyíló kapuboltozat alatt támasztja a falat. A nő hosszan és lelkiismeretesen locsolt. Előbb a füvet, aztán a magas tűzfal tövében a bokrokat, ahol elrejtőztek, majd megint a füvet, és megint a bokrokat, miközben be nem állt a szája. „Albertiné meghalt. A kutyája, az a behemót korcs, az meg azóta vonyít. Hallod? így ment egész nap. Hoztál szalonnát a makarónihoz?" Amikor hatodszor vagy hetedszer verte végig a fejüket és a hátukat a magas ívben aláhulló vízsugár, amikor már az alsógatyájuk-ból is facsarni lehetett a vizet, amikor már a fogukat csikorgatták, és kevésen múlt, hogy el nem árulták magukat, akkor a nő végre elzárta a csapot.