Párbaj [antikvár]

1. fejezet Lengyelország, Slonim 1906. április 18. Az asszony csak akkor hagyta abba az ordítást, amikor meghalt. A gyerek pedig akkor sírt fel. A fiú, aki nyúlra vadászott az erdőben, nem volt benne biztos, hogy az asszony utolsó sikolya, vagy a gyerek első sírása riasztotta-e fel. Hirtelen megfordult, az esetleges veszélyre figyelve, tekintetével keresni kezdte a feltehetően nagy bajba jutott, ordító állatot. Nem ismert olyat, amelyik így üvöltött volna. Óvatosan a hang felé indult. Ekkor az üvöltés vonítássá változott, de még most sem hasonlított az általa ismert állatok egyikéhez sem. Abban reménykedett, hogy nem lesz túl nagy, és meg tudja ölni. Nem ártana egy kis változatosság a nyulak után. A fiú lassan lopakodott a folyó felé, ahonnan a hangokat hallotta. Fától fáig szaladt, hogy érezze a védelmüket a háta mögött. Sohasem hagyta magát fedezetlenül, az apja így tanította. Amikor elérte az erdő szélét, kitárult előtte a folyóhoz vezető völgy. Lelátott egészen a vízig, és mégis időbe telt, amíg felfogta, hogy a furcsa kiáltás nem egy különös állattól ered. Kúszva folytatta az útját a nyüszítés irányába, annak ellenére, hogy így nyílt területre ért. Aztán hirtelen megpillantotta az asszonyt, szétterpesztett, meztelen lábát és a derekára felcsúszott szoknyáját. Még