Rekviem a tanyákért [antikvár]

A tanya már messziről előtűnik a fák közül. Nincs frissen meszelve, nem vakít, mint régen, de még fehér a fala. Vén kutya tápászkodik fel a lépteimre, de nem jön elém, nem is ugat, lehet, hogy már hangja sincs. Csak bámul rám: nem érti, hogy kerül ide ember. A Solymosi tanya ez, a kövesúttól másfél óra járásra. Feri, a legnagyobb fiú, aki Pesten él, jó barátom, vele jártam itt egyszer-kétszer s most, hogy a szomszéd dűlőben volt dolgom, errefelé hozott a lábam, megnézni, mi van az öregekkel. A kapu helyén megállok. Fél éve dűlt össze a kerítéssel együtt. Akkor azt mondta Solymosi bácsi, hogy nem csinálja meg: nekik már jó lesz így is; szolgált, ha kellett, ha nem, most már minek. Az udvaron csirkék bóklásznak. Alig látszanak ki a fűből, mely néhol derékig ér. Csak a kútig van taposva ösvény, meg hátra az ólakig. Másfelé nem járnak már. Végtelen csönd veszi körül a tanyát. Pedig de hangos volt egykor! Öt gyereket nevelt fel, akiket úgy kellett összekiabálni padlásról, diófa tetejéről, a szomszéd nádasból vacsorára, mely jóízű lebbencsleves volt, paprikával, paradicsommal tele. Ma már csak a küszöbön üldögélő férjének szól oda Solymosi néni. - Gyere! Aztán leülnek egymással szemben a földes konyhában, és szó nélkül esznek.